Itt most nem szeretnék konkrét eseteket felsorolni, ez egy általánosságokban beszélő poszt lesz. A gonosz házakról van szó.

Ajánlott olvasmányként tanácsolom mindenkinek Lafforest, Roger: Gyilkos házak, mágikus helyek c. nagyszerű művét. A fülszöveg szerint:

"Lakások, ahol a lakók álmatlanságban szenvednek. Házak amelyek megrontják az idegrendszert. Épületek, amelyek káros sugárzásukkal halálosan megbetegítik a lakót, amelyekben megmagyarázhatatlanul elszaporodik a rákos betegek száma. Helyszínek, ahol örök szerencsétlenségre van ítélve az ott élő. Az okkult tudományok nagyhírű mestere e különös érthetetlen jelenségek nyomába eredt. Lafforest megdöbbentő példákkal magyarázza el az épületek titkait. Megpróbál az egyiptomi piramisoktól a templomos lovagok rejtélyes szentélyein át a leghétköznapibb lakásokig minden tanulságos esetet felsorolni. S mindezeken túl a könyv tartalmazza azokat a módszereket, melyekkel megóvhatjuk magunkat az épületek káros hatásától. Lafforest könyve megdöbbentő olvasmány, ugyanakkor igazi segítő munka, melyből mindenki megtanulhatja, hogyan lehet elkerülni legkönnyebben a mágikus helyek negatív energiáit."

Elég fellengzősen fogalmaz, de a lényege valójában az, hogy egy-egy ház hogyan hat az ott élőkre. Nem mindegy, milyen anyagból építik, hova építik (és itt most nem a szinte közhelyszerű indián temetőkre gondolok, hanem olyan banalitásokra például, mint egy, a ház alatt átmenő csőrendszer, amelyben huzat van.

A házakról általában:

Mindjárt rátérek arra is, hogyan van a lakók és a ház között kölcsönhatás, de előtte kedvenc filmemből, Stephen King Rose Redjéből egy idézet:

"A house is a place of shelter. It's the body we put on over our bodies. As our bodies grow old, so do our houses. As our bodies may sicken, so do our houses sicken. And what of madness? If mad people live within, doesn't this madness creep into the rooms and walls and corridors, the very boards? Don't we sometimes sense that madness reaching out to us? Isn't that a large part of what we mean when we say, a place is unquiet, festered up with spirits? We say haunted... but we mean, the house has gone insane.

Houses... are alive. This is something we know. News from our nerve endings. If we're quiet, if we listen, we can hear houses breath. Sometimes, in the depth of the night, you can even hear them groan. It's as if they were having bad dreams. A good house cradles and comforts, a bad one fills us with instinctive unease. Bad houses hate our warmth and our human-ness. That blind hate of our humanity is what we mean when we use the word 'haunted'. "

Magyarán.

"A ház menedék. Test, melyet saját testünk fölé húzunk. Ahogy a testünk öregszik, úgy házaink is. Ahogy testünk megbetegedhet, úgy házaink is. És az őrület? Ha őrültek élnek a falak közt, nem lopódzik-e ez az őrültség a szobákba, a folyosókra, egészen a deszkákig? Nem érezzük-e néha, hogy ez az őrültség kinyúl felénk? Nem ezt jelenti igazából, amikor azt mondjuk: ez a hely zaklatott, tömve van szellemekkel? Azt mondjuk, kísértetjárta... de valójában úgy gondoljuk: a ház megőrült.

A házak... élőlények. Tudunk erről. Idegvégződéseink közlik velünk. Ha csendben vagyunk, ha fülelünk, halljuk a házak lélegzetvételét. Néha, az éjszaka mélyében, még a nyögéseiket is hallani. Mintha rosszat álmodnának. Egy jó ház körülvesz és védelmez, egy rossz ház ösztönös nyugtalansággal tölt el bennünket. A rossz házak gyűlölik a melegségünket és az emberségünket. Az emberségnek ez a vak gyűlölete az, amiről beszélünk, amikor azt mondjuk "kísértetjárta"

Roger de Lafforest is ezt említi a könyvében. Tulajdonképpen ezt az idézetet tárgyalja ki bővítve (a könyve még a film előtt keletkezett, tehát nem innen merített, ezt csak megjegyzem)

Védelem a testnek:

Tény, hogy amíg a természetben minden állatnak (bocs, most ideveszem az embereket is), van valami védelme (szőr, toll, páncél, pikkely), addig az ember gyakorlatilag egy csupasz valami. Mi még a hőmérséklethez sem tudunk alkalmazkodni. Védtelenek vagyunk, olyannyira, hogy ha nincs egy bázisunk, egy hely, ahová visszatérhetünk, teljesen elveszettek vagyunk.

Szükségünk volt tehát valamire, ami védett bennünket, ami biztos kiindulópont volt az életünkben, ahol összegyűlhettünk, ahol a többiekkel találkoztunk - és ami megvédett bennünket az éjszaka félelmeitől, a sötéttől, ahol végképp elveszett jószágok voltunk. Ez lett volna (a történészek és a régészek szerint, ne keverjük most ide a paleo-asztronautikát, az majd külön fejezet lesz), a BARLANG. Ez volt az a hely, ahol mindig égett a tűz, ahol étkeztünk, és ahová - nemegyszer -, temetkeztünk. Az első otthon. A védelem az elemek, az állatok, és az éjszaka ellen.

Gondoljatok csak bele. Keveregtek egy erdőben. Esik az eső, nyirkos, hűvös van. Fel vagytok öltözve melegen ugyan, vagytok hárman is, nem vagytok egyedül sem. A hátizsákban van élelem, van meleg tea... de ami igazából helyrebillent mindenkit, az a sátor. Két perc alatt (kedves haverom időintervallumában "hajnali fél háromkor, tökrészegen is") fel lehet már állítani a legújabbakat. Beültök, középre egy lámpa... és bár csak egy vékony, impregnált lapocska választ el benneteket a külvilágtól, máris jobb minden.

Az ember valahogy kondicionálva van az otthonteremtésre. Odahaza is mindenki igyekszik megteremteni azokat a feltételeket, amelyek közt optimálisan érzi magát. Irigykedünk mások házaira, csinosítgatjuk a sajátunkat. Valahogy mindig, minden téren bennünk van ez a "valami védő vegyen körül", érzés. A házunkban van szobánk (általában) A szobánkban van kedvenc zugunk. A kedvenc zugunkban szeretünk kényelmes ruhában lenni. És ágyban betakarózunk. Nem feltétlen a fázás ellen, hiszen ruhában is alhatnánk. Azonban alvás közben még kiszolgáltatottabbak vagyunk mint egyébként.

Takaró a fejre?

Roger de Lafforest megemlíti ezt a fejre-valamit-húzás dolgot a könyvében. Leírja, hogy háborús sebesült katonákat láttak el egy sátorkórházban. Odabent nem volt elég hely, így a könnyebb sérülteket, akik felépülése biztosra vehető volt, a szabadban szállásolták el. A kint alvók közül néhánynak megvolt az a szokása, hogy alváskor a fejükre borítottak valamit - lett legyen az a takarócsücsök, vagy akár egy zsebkendő. 

Reggelre különös dolog történt. A kint alvók közül, akiknek semmi nem takarta a fejét alváskor, néhányuknak súlyosabbra vált az állapota, sőt olyan is volt, aki váratlan mód elhalálozott. Lafforest felteszi a kérdést: a kozmikus sugárzás lehetett az oka? Ettől védenének meg a házaink éjjelente?

A házaknak emlékezetük is van. Hogy ez a házra, mint épületre vonatkozik-e, vagy pedig csak a falakra, a csoda tudja. Mindenesetre mondok pár dolgot, aztán gondolkodjunk együtt.

Catherine (Howard) futása

Ha azt mondom, Catherine Howard, nem tudom, hányan kapják fel a fejüket, de abban biztos vagyok, hogy jóval kevesebben, mintha azt mondom, hogy VIII. Henrik. Igen, a nősülési hajlamú királyról van szó. Itt most kitérnék arra, hogy nem értem, miért jelölik nagy feleséggyilkos névvel, amikor a hatból mindössze kettőt fejeztetett le, ez finoman is "csak" 33%, kettő túlélte, kettő pedig úgymond természetes halállal hunyt el. No mindegy. Lényeg, mocsok egy disznó volt. Boleyn Annát, aki pedig méltó párja volt, és akiért a pápával is szembeszállt, lefejeztette. Ez speciel szép cselekedet volt tőle, mivel Anna felségárulás címén ítéltetett halálra, ezért pedig máglyahalál is járt volna. Ráadásul Henrik a maga módján még egy utolsó bókkal kedveskedett meggyűlölt feleségének: külön az ő kedvéért hozatott egy ügyeskezű hóhért. Aki annak rendje és módja szerint tényleg rendes mód végezte a dolgát, és Anna nem szenvedett (sokat.)

Aki azonban itt most mégis fontosabb, az a második lenyakazott feleség, Catherine. Fiatal, csinos, életvidám fiatal lány volt, míg a király - nem volt az. Sem fiatal, se nem csinos, életvidámnak se volt mondható, lánynak pedig végképp nem. A kettő közül mégis Catherine halt meg előbb. Legendás, hogy hogyan kérte be a hóhér fatönkjét a cellájába, ahol aztán egy éjen át gyakorolta, hogyan tegye rá a fejét, hogy a hóhér bárdja ne akadjon majd el, és egy csapással megölhesse őt. Nagy teher az ilyesmi, saját kivégzésünkkel tizenhét évesen szembenézni. Catherine csak a végén nőtt fel ehhez a borzalmas dologhoz, emelt fővel lépett a vérpadra, és erős lélekkel halt meg.

A dologhoz hozzátartozik, hogy Catherine valóban félrekefélt (bocsánat a szóért), de az tény, hogy mindenképpen jobban illett volna a fiatal és jóképű Culpeper oldalára, mint az apjakorú királyéra, aki már beteg is volt.

Azonban a letartóztatásakor lejátszódott egy elég ronda jelenet. Amikor a csinos, fiatal királyné megtudta, hogy a király parancsára letartóztatják, sikoltva rohant végig a kastélyon, hogy a kápolna ajtajához érve hisztérikusan dörömbölni kezdjen, és irgalomért esdekeljen.

El lehet képzelni Catherine rémületét és iszonyatát, amikor a nagy boldog semmittevés közepette (vagy ha csinált is valamit, hát biztos nem malterkeverés volt), megjelenik pár díszes öltözetű főúr, és közlik vele, hogy a király parancsára, felségárulás vádjával letartóztatják. Catherine, bár ahhoz nem volt elég esze, hogy királynéként ne lépjen félre, annyi ésszel mégis rendelkezett, hogy tudta: ő itt most bizony Boleyn Anna II. Egy pillanat alatt leképződhetett benne minden: a Tower, a cella, a vérpad, a halál...

... és mire ez lejátszódott benne, már futott is, talán végig se gondolva mit tesz, futott, rohant a kápolna felé, ahol a férje éppen misét hallgatott. Az ajtó zárva volt. Catherine dörömbölni kezdett és sikoltozott. Csak beszélni akart a férjével, talán csak reménykedett benne, hogy mégsem igaz, talán bízott benne, hogy ki tudja magyarázni, ez nem lehet igaz, ez nem, ez nem!

A többit tudjuk...

Ami miatt nekünk ez érdekes lehet, az az, hogy a jelenet, amelyet fentebb részleteztem - ahogy Catherine sikoltozva rohan a kápolnához -, ma is megtekinthető. Bizonyos körülmények közt. Egyelőre senki nem tudja, miféle körülmények, de tény, hogy időről-időre, Catherine Howard szelleme végigrohan a Kísértetgalérián, amely épp a hölgy áldásos tevékenysége nyomán kapta ezt a nevet.

Hogy ez hogy jön a házakhoz?

A falak emlékeznek

Lafforest szerint a falaknak emlékezetük van. Felvevőkészülékként működnek, és időről-időre visszajátsszák a megtörtént dolgokat. Említ kínai példát, ahol, ha egy házban gyilkosság történt, a rendőrök és a felügyelők bambuszbotokkal ütlegelték a talajt és a falakat, hogy a ház "felejtsen", elfelejtse az emberi borzalmakat, és ne befolyásolja a benne élők életét.

Ez lenne a magyarázat a kísértetekre? Mármint az egyik válfajukra. Hogy a falak emlékeznek? Meglehet, hiszen ezek az "emlék"-fantomok nem vesznek tudomást a környezetükről, más szellemekkel ellentétben, akikre itt és most nem térünk ki.

Mi a helyzet a betegségekkel?

Lafforest kitér erre is. A rákos betegségekre, többek közt. Azt írja, hogy ha valaki sokáig haldoklik egy szobában, a falak, a kövek átveszik az illető szenvedését, felveszik... és vissza is játsszák azokat! Lafforest egy példát említ erre, ahol egy bizonyos ház összes lakója... mind rákban haltak meg.

Lassan be is fejezem a bejegyzést, de előtte még egyvalamit közbeszúrnék. Azok, akik jókat derülnek az olyanon, hogy a falak emlékeznek, most válaszoljanak a kérdéseimre. Micsodán keresztül is olvassák ezt a blogbejegyzést? Úgy van. számítógépen át. Le tudjátok menteni a bejegyzést? Persze hogy le. Emlékezni fog rá a számítógép? Igen, hiszen el van mentve, a memóriába. És miből áll a memória? Szilícium alapú. Mi a szilícium? Ásvány.

Micsodák is a házak építőanyagai, a kövek, a téglák, mi van bennük?

A válasz pedig... Ásvány.